— Megsértetted a bátyám feleségét! Tényleg sajnáltál egy ilyen vacak ruhát? Ennyire értékes?
— Igen, sajnáltam. Ez egy drága kosztüm. Nem emlékszem, hogy valaha is vettél volna nekem bármit, hogy most szemrehányást tehess — válaszolta higgadtan Tánya.
— Ráadásul Liza az engedélyem nélkül turkált a holmijaim között.
Tánya mindig is erődnek tekintette az otthonát. A kis kétszobás lakás, amelyet jelzáloghitellel vásárolt, volt az egyetlen hely, ahol becsukhatta az ajtót, és végre fellélegezhetett.
Nem kellett senkinek tettetnie magát, maszkot viselnie — végre önmaga lehetett, és pihenhetett.
Könyvelőként dolgozott, sokat, gyakran késő estig bent maradt, amikor a beszámolókat készítette. A lakás mindig a csendes menedéke volt.
De egy egészen hétköznapi kedden, amikor Tatyjana fáradtan felért a saját emeletére, hangokat hallott az ajtó mögül. Ez furcsának tűnt, hiszen sem ő, sem a férje nem várt vendégeket.
Kinyitotta az ajtót — és döbbenten megdermedt.
— Ó! Tányuska! — kiáltotta örömmel a férje unokatestvérének a felesége, Liza. — Mi hozzátok jöttünk! Lakunk itt egy kicsit, amíg nem veszünk magunknak lakást.
Mellette állt Kirill — az a bizonyos unokatestvér.
Mögöttük két bőrönd, két hátizsák, élelmiszeres szatyrok, és még egy csomag furcsa holmi, amelyek valamilyen sportfelszerelésre hasonlítottak.
Tánya pislogott. Talán csak a fáradtságtól hallucinál?
De nem.
Liza már otthoni köntösben járkált a lakásban, Kirill pedig a hűtőbe pakolta be az élelmiszereket, mintha a saját otthonában lenne. Tánya zavartan a férjére nézett. Maxim a folyosón állt, bűntudatos mosollyal.
— Hát… meglepetés? — próbált valami vicc-félét mondani.
— Mi…? — kérdezte halkan Tánya.
— Egy hétig laknak nálunk — vágta rá gyorsan Maxim. — Kirill végre úgy döntött, hogy a városba költözik. Megunták a falusi életet, valami másra vágytak. Arra gondoltam… hát ugye nem bánjuk?
Mi?
Tánya érezte, ahogy jeges csomó emelkedik fel a mellkasából egészen a torkáig.
— Még csak meg sem kérdeztél…
Maxim kinyitotta a száját, de Liza azonnal közbevágott:
— Tányus, miért reagálsz így? Csak egy hétre jövünk! Ráadásul mi csendesek vagyunk. Én minden nap takarítok, Kirill kiviszi a szemetet!
Aranylakók vagyunk! És különben is… nem idegenek.
De Tánya már értette, hogy ez mind csak szépítés, és az az „egy hét” könnyen hónapokká nyúlhat. Pontosan úgy, ahogy egyszer a nővérével történt.
Ott is a rokonok „csak egy hétre” kérték magukat, a végén pedig három hónap után tudta őket nagy nehezen kitenni.
Már a második napon rájött, hogy csapdába esett. Reggelente Liza negyven percre elfoglalta a fürdőszobát. Kirill éjszakánként filmeket nézett, és amikor Tánya reggel felkelt munkába indulni, ő békésen horkolt, mintha mi sem történt volna.
Neki ugyanis nem kellett dolgoznia mennie. És ami a legbosszantóbb volt: úgy viselkedtek, mintha egy üdülőbe érkeztek volna.
Tatyjana tisztában volt vele, hogy már így is régóta nem volt szabadságon, az idegei teljesen pattanásig feszültek. Nagyon várta a pihenőnapokat, és most még egy új külső irritáló tényező is megjelent.
Éppen december elején vett ki két hét szabadságot. Mert közvetlenül újév előtt könyvelőt már senki nem enged el szabadságra.
És ekkor kezdődött az igazán „érdekes” rész. December nyolcadikának reggelén Tánya rájött, hogy ezalatt a két hét alatt aligha fogja magát kipihenni.
Először Maxim rohangált a hálószobában a második zokniját keresve. Aztán megjelent Liza, akinek ajakrúzsra volt szüksége.
Utána pedig Kirill már kora reggel valamit serénykedett a konyhában. Tatyjanának legszívesebben kedve lett volna elsüllyedni szégyenében.
Úgy érezte, még ingerültebb, mint a szabadság előtt.
Amikor Maxim meglátta az arckifejezését, azonnal elpárolgott — csodával határos módon épp a szekrény polcán találta meg a zokniját. Liza és Kirill viszont még nem ismerték a rokonuk természetének minden finomságát.
— Tányus, milyen jó, hogy felébredtél. Tölts már nekem egy kis kávét — mondta Kirill önelégült mosollyal.
— Ez itt mi, szerinted étterem?
— Ugyan már… — változott meg rögtön az arca Kirillnek.
— Csak vicceltem…
Jelizaveta eközben elégedetlen pillantást vetett a sógornője felé.
— Na persze… — suttogta alig hallhatóan, amikor Tánya kiment a konyhából. — Majd meglátjuk, hogyan fog még énekelni…
Tánya bement a fürdőszobába, és amikor kijött, majdnem megfulladt a felháborodástól, amikor meglátta, hogy Liza az ő bézs kosztümjében lép ki a szobából — abban a ruhában, amelyet Tánya gondosan csak ünnepi alkalmakkor viselt.
— Te… mi ez? — kérdezte.
Liza elmosolyodott.
— Csak felpróbáltam! Ennyire sajnálod tőlem?
— Igen, sajnálom. Nem engedtem meg, hogy a holmijaim között turkálj! Az, hogy a férjem megengedte, hogy itt lakjatok, még nem jelenti azt, hogy itt minden közös.
Liza gúnyosan felnevetett, és önelégülten nézett a rokonára.
— Ha akarjuk, egész évben itt fogunk lakni. Te úgysem tudsz velünk semmit csinálni.
— Nem tudom, Maxim mondta-e nektek, de a lakás kizárólag az enyém. És csak én döntöm el, hogy itt laktok-e vagy sem. Ilyen hozzáállás mellett pedig nagyon gyorsan kihívom, akit kell. Akkor majd egészen más hangon fogtok beszélni! — Tatyjana szavai élesek és csípősek voltak.
Kirill békülékenyen felemelte a kezét, Liza pedig csak elégedetlenül felhorkant.
— Tányus, hát mi a tieid vagyunk. Ne vedd ezt ennyire komolyan — tette hozzá Kirill, miközben a felesége rosszalló arccal elindult átöltözni.
— Érted… Lizának sosem voltak ilyen dolgai. Csak megtetszett neki. Ne haragudj rá, jó? Töltök inkább én most neked kávét, és csinálok szendvicseket is?
Tánya csak bólintott, Kirill pedig már rohant is, hogy teljesítse az ígéretét. Liza reggel elment dolgozni, Kirill pedig csak ebéd körül indult el.
És végre egyedül maradhatott a csendben. A munkahelyén így is bőven volt nyüzsgés és káosz, itt pedig még otthon is teljes felfordulás uralkodott.
Tánya még egy kicsit meg is tudott nyugodni, miközben az asztalnál ült egy csésze forró teával, és élvezte a csend perceit.
Úgy tűnt, legalább néhány órára visszatért a nyugalma. Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett, gondolatban félretéve minden gondot és bosszúságot.
Ám pár óra múlva megcsikordult a kulcs a zárban, és a folyosón megjelent Maxim. Fáradtnak tűnt, de a szeme haragtól égett.
— Tánya! — kezdte, alig lépte át a küszöböt. — Mit csináltál Lizával?! Sírva hívott fel a munkahelyemen! Hogy tehettél ilyet vele?!
A felesége felnézett, igyekezve nem kimutatni az érzelmeit.
— Maxim, hadd magyarázzam el — mondta nyugodtan. — De először szeretném, ha megértenél egy dolgot: pihenni akartam, és felkészülni a nehéz, újév előtti munkanapokra, nem pedig ebben a káoszban élni.
— Megsértetted a bátyám feleségét! — emelte fel a hangját. — Nem volt jogod így bánni vele! Tényleg sajnáltál tőle egy ilyen kosztümöt? Ennyire értékes?
— Igen, sajnáltam. Ez egy drága kosztüm. Tavaly, még az előző újév előtt vettem, és nagyon vigyázok rá, amikor hordom.
Nem emlékszem, hogy valaha is vettél volna nekem ruhát, hogy most szemrehányást tehess — válaszolta higgadtan Tánya. — Ráadásul Liza az engedélyem nélkül turkált a dolgaim között.
— És mi van abban olyan nagy dolog? Neki is szeretne szép lenni — vágott vissza a férje.
— Én is szeretnék, képzeld el!
Csak nálunk valamiért ez a „játék” mindig egykapus. A rezsit én fizetem, a ruháimat és a kozmetikumaimat én veszem meg, az élelmiszert is… szintén én.
Az az érzésem, mintha én tartanálak el.
— Ne gyere itt ezekkel a nagy szavakkal. A lakás a tiéd, hát te is fizeted. Milyen kifogásaid lehetnek velem szemben?
— Tudod mit? Semmilyenek. Többé nem laksz itt. Szedd össze a holmidat, és takarodj — megállt egy pillanatra. — Ja, és a rokonaid cuccait is elviheted.
— Majd még megbánod — vigyorgott pimaszul Maxim, és elindult összepakolni.
Dühében nekiállt Liza és Kirill holmiját is összeszedni, készülve az elköltözésre.
Bármilyen módon készen állt bebizonyítani, „ki itt a főnök”, csak hogy keresztbe tegyen a feleségének. Ebben a pillanatban azonban megszólalt a csengő. Liza volt az.
Döbbenten bámult Maximra, nyilvánvalóan nem értve, mi is történik…
Tánya nem kezdett semmit magyarázni. Csak megvárta, amíg Maxim kiviszi az összes holmit az ajtó elé, majd becsukta az ajtót, Lizát teljes értetlenségben hagyva.
— Mit csináltál te?! — sziszegte Liza, amint az ajtó becsukódott.
— Azért, mert nem kell téged bántani — morogta Maxim.
— Hát szép kis védelmezőt találtam! És most hol fogunk lakni, te idióta?!
— Semmi baj. Kitalálunk majd valamit.
Eltelt egy hét. A lakást ismét nyugalom és tisztaság töltötte be. Már csak pár nap volt hátra a munkába való visszatérésig, Tatyjana pedig már javában kapcsolatban volt a vezetőséggel. Ekkor megszólalt a telefon. Kirill volt az.
— Tánya, találkozhatnánk? — a hangja óvatosan, szinte félénken csengett. — Meg kell beszélnem veled valamit.
Kirill egy kis kávézóban várta Tányát a sarkon. Apró, hangulatos hely volt — látszott, hogy ez az egyetlen olyan hely, amit ismert, és ahol magabiztosan mozgott.
Az ablak melletti asztalnál ült, a telefonját forgatta a kezében, és folyton az ajtó felé pillantgatott.
— Tánya! — ugrott fel, amikor belépett, és sietve kihúzta neki a széket. — Köszönöm, hogy eljöttél… én… tényleg mondanom kell neked valamit.
Leült, és érezte, ahogy egyre nő benne a szorongás. Kirill különösen zaklatottnak tűnt — nem úgy, mint aki egyszerűen csak bocsánatot akar kérni a kellemetlenségekért.
Inkább úgy, mint valaki, aki régóta hordoz magában egy súlyos titkot, és végre elszánta magát, hogy elmondja.
— Tánya… — kezdte, nyelve egyet, — el kell mondanom neked valamit, amit már régen el kellett volna. Te… te teljesen jogosan raktál ki minket.
Tánya összeráncolta a homlokát, nem értve, mire akar kilyukadni.
— Én is mindent tudtam — fújta ki a levegőt. — Tudtam Maximról és Lizáról. Ők… ők viszonyt folytattak.
Tánya előtt mintha megingott volna a világ. Először azt hitte, félrehallotta.
— Micsoda? — kérdezte halkan.
Kirill tovább beszélt, mintha attól félt volna, hogy ha akár egy pillanatra is elhallgat, nem lesz ereje végigmondani:
— Ez… már régóta tartott. Még azelőtt elkezdődött, hogy összeházasodtatok volna. Liza „barátnőhöz” járt fel a városba, valójában pedig… — mély levegőt vett.
— Maximhoz. Azt hittem, te tudsz róla. Hiszen ő azt mondta… — Kirill elakadt. — Azt mondta, hogy nyitott kapcsolatban éltek.
Tánya alig tudta megőrizni a nyugalmát. Egy pillanatra úgy érezte, megállt a szíve, aztán hirtelen, fájdalmasan nagyot dobbant a mellkasában.
— Nyitott…? — kérdezett vissza. — Ő… ő tényleg ezt mondta?
Kirill bűntudatosan lesütötte a szemét.
— Féltem tönkretenni a családotokat. Én… gyáva voltam. De amikor megtudtam, hogy kidobtad Maximot — hogy megvédted magad és a méltóságodat — rájöttem, hogy nekem is lépnem kell. Lizával szakítottunk…
Tánya ránézett, de mintha ködön keresztül látta volna. Az ajka remegett. Egyre gyakrabban pislogott, próbálta visszatartani a könnyeit, de egy pillanatban átszakadt a gát. Forró könnyek gördültek végig az arcán.
— Tánya, bocsáss meg. Bocsáss meg — Kirill gyorsan mellé ült, és egy zsebkendőt nyújtott felé. — Azt hittem, tudsz róla. Már régen elmondtam volna mindent, ha tudom… Sajnálom.
Nem tudott válaszolni. Csak zokogott, és szorította a kezében a szalvétát. Két év élete omlott össze egyetlen pillanat alatt. Minden, ami addig stabilnak tűnt, hazugságnak bizonyult — piszkosnak, kicsinyesnek és megalázónak.
Kirill próbálta vigasztalni: azt mondta, Maxim egy szemét alak, Liza mindig is ilyen volt, és Tánya sokkal jobbat érdemel. De Tánya mindezt úgy hallotta, mintha üvegen keresztül szűrődne hozzá.
Körülbelül húsz perc múlva végre képes volt mély levegőt venni. Vacsorát rendeltek — egyszerű ételeket, csak hogy lefoglalják a kezüket és a gondolataikat. Beszélgettek még egy kicsit a munkáról, a jövőről, a városi életről. Aztán elköszöntek, és hazamentek.
Este Tánya az ablaknál ült, és az utca fényeit nézte. Tisztán megértette, hogy többé nem akar bizonytalanságban, hazugságban és mások hűtlenségének mocskában élni.
Kinyitotta a laptopját, és beadta a válókeresetet.
Liza ujjongott — naivan azt hitte, hogy most majd a lakás fele Maximé lesz.
Már előre elképzelte, hogyan fog dicsekedni a rokonoknak és a barátnőinek egy „városi” ingatlannal. A valóság azonban kegyetlenül orron csapta: Maxim két év alatt egyetlen fillért sem tett bele a lakásba.
Autója sem volt — az új külföldi autót Tánya az édesanyja nevére íratta.
Maxim üres kézzel távozott. A dühét kétségbeesés váltotta fel, majd lassan elcsendesedett, miközben összepakolta a holmiját, és visszaköltözött a faluba.
Liza pontosan fél évig maradt mellette. Amint rájött, hogy semmi haszna nincs a kapcsolatból, azonnal talált magának egy új udvarlót — gazdagabbat és engedékenyebbet.
Kirill ezzel szemben kivirult. Egy kisebb cégnél helyezkedett el mérnökként, jól kezdett keresni, és megismerkedett egy csendes, kedves lánnyal, Oleszjával. Később összeházasodtak.
Néhány évvel később Tánya egy nap összefutott Kirillel egy szupermarketben, az újévi díszek részlegénél.
Kirill egy bevásárlókocsival állt ott, jó minőségű kabátban, kihúzott vállakkal. Mellette egy kedves arcú nő, lágy mosollyal. Az ujjukon gyűrűk csillogtak.
Tánya mellett pedig ott állt a hároméves kislánya, erősen szorítva az édesanyja kezét.
— Tánya?! — örült meg őszintén Kirill. — Micsoda véletlen! Te… te nagyszerűen nézel ki.
— Te is — mosolygott Tánya.
A szíve már nem fájt.
Sem a múlt miatt, sem Maxim miatt. Már egy másik életet élt. Egy igazit.
Telefonszámot cseréltek, később még néhányszor találkoztak — egyszerűen csak jó ismerősökként. Kirill elmesélte, hogy Maxim azóta is a faluban maradt — egy farmon dolgozik, és az édesanyjával él.
Lizáról pedig már régóta nem hallott senki semmit. Tánya csak elmosolyodott magában. A sors mindenkit a helyére tett.
És hirtelen megértette: a fájdalmuk nem a vég volt. Hanem a kezdet. Egy másik, tisztességes és őszinte élet kezdete. És ezen az úton már mindketten a saját ösvényükön haladtak tovább — de valóban szabadon és boldogan.
