A férj a felesége háta mögött mindent az anyjára íratott, de nem számított arra, mi lesz a vége.
Tánya a postaláda mellett állt, és átlapozta a leveleket. Valami értesítések, csekkek, reklámok. De ez meg mi?
Egy kivonat a Roszreesztertől az anyósa nevére. Furcsa. Minek Galina Ivanovnának iratok az ő lakásukról?
Kétszer is elolvasta a címet. Az ő címük. Az ő lakásuk. Csakhogy a tulajdonos most Galina Ivanovna Szmirnova.
– Szása! Gyere ide!
Alekszandr kijött a szobából.
– Mi történt?
– Ez meg mi? – Tánya odanyújtotta neki az iratot.
Szása ránézett a papírra. Az arca nem változott.
– Ja, ez… – habozott. – Anyu kérte, hogy írassuk át a nevére.
– Hogyhogy „átírassuk”? Ez a mi lakásunk!
– Tánya, ne kiabálj. Meghallják a szomszédok.
– Nem érdekelnek a szomszédok! Magyarázd meg, mi folyik itt!
Szása kiment a konyhába, leült az asztalhoz. Tánya követte.
– Érted, már nem vagyunk fiatalok. Bármi megtörténhet. Betegségek, problémák…
– Milyen problémák?
– Hát… ha netán megromlana a kapcsolatunk. Manapság a válás bonyolult dolog. Vagyonmegosztás, bíróság… Így meg minden nyugodt.
– Negyven éve vagyunk együtt, Szása. És te a válásra gondolsz?
– Csak bebiztosítottam magam.
– Ellenem? A saját feleséged ellen?
Szása hallgatott.
– És a nyaraló? Az is az anyukádra?
– Tánya…
– Válaszolj!
– Igen. A nyaraló is.
Tánya leült egy székre. Reszketett a keze.
– Mikor?
– Egy hónapja. Talán másfél.
– És nekem egy szót sem mondtál?
– Minek felzaklatni téged? Hiszen érted – ez csak formaság. Anyu nem fog kidobni minket.
– Formaság? – Tánya hangja elcsuklott. – Harminc éven át fektettem ebbe a lakásba!
Felújításokat csináltam, bútorokat vettem! Minden hétvégén kijártam a nyaralóba, ástam a veteményest!
– Senki nem vesz el tőled semmit.
– Hogyhogy nem? Nekem már nincs otthonom!
– Van otthonod. Csak a papírok… biztos, ami biztos.
Tánya felállt, az ablakhoz ment. Az udvaron gyerekek játszottak. Egy szokásos este, egy szokásos élet. Neki pedig összeomlott a világa.
– Elárultál, Szása.
– Ne beszélj butaságokat.
– Negyven év! Szültem neked egy lányt, az unokákat neveltem, ápoltalak téged! És mit kaptam cserébe?
– Családot kaptál, otthont…
– Milyen otthont? Idegen otthont!
Szása felállt, odalépett hozzá.
– Tánya, nyugodj meg. Mindent rosszul értesz.
– Mit értek rosszul? A férjem titokban minden vagyont az anyjára íratott!
– Egyszerűen nem tartottam szükségesnek…
Tánya felé fordult.
– Nem tartottad szükségesnek, hogy szólj a feleségednek!
– Anyu azt mondta, így lesz jobb.
– És én? Én senki vagyok?
Szása hallgatott. Tánya nézte őt, és nem ismerte fel. Ez az ember negyven évig osztotta meg vele az ágyát. Ez az ember szerelmet esküdött, azt ígérte, mindig mellette lesz.
Most pedig itt áll, és magyarázza, miért döntött úgy, hogy megvédi magát… tőle.
– Menj az anyádhoz – mondta halkan.
– Tánya…
– Menj. És ma ne gyere a közelembe.
Szása még állt egy kicsit, aztán bement a szobába. Tánya egyedül maradt a konyhában. A kezében még mindig ott volt a Roszreeszterből kapott kivonat. Idegen név az ő neve helyén.
Tánya egész éjjel nem aludt. Forgolódott egyik oldalról a másikra. Hogy történhetett ez? Reggel kimerülten kelt fel, vörös szemekkel.
Szása elment dolgozni, még csak el sem köszönt. Mintha mi sem történt volna. Benne pedig belül minden égett.
Délben felhívta a lányát.
– Olja, el tudsz jönni?
– Anya, mi történt? Olyan furcsa a hangod.
– Gyere el. Beszélünk.
Olga egy óra múlva megérkezett. Tánya mindent elmondott. A lánya tátott szájjal hallgatta.
– Anya, komolyan mondod?
– Itt a kivonat. Olvasd el magad.
Olga átvette az iratot, gyorsan átfutotta.
– De hát… ez a te lakásod! Egész életedben itt laktál!
– Most már a nagymamáé.
– Anya, és apa mit mond?
– Mit mondhatna? Bebiztosította magát a felesége ellen. Biztos, ami biztos.
Olga egy ideig hallgatott.
– Anya, én már régen észrevettem. Valahogy furcsán viselkedik. Állandóan titkolózik.
– Milyen értelemben?
– Hát… rejtegeti a telefonját, iratokat dugdos az íróasztal fiókjába. És amikor kérdezem, leráz.
Tánya felsóhajtott. Akkor nem csak neki tűnt így.
– És most mit csináljak?
– Nem tudom, anya. Talán beszélni kellene egy ügyvéddel?
– Milyen ügyvéddel? Nincs felesleges pénzünk.
– Anya, találunk megoldást. Hiszen ez a te jogod.
Este Szása hazajött. Vacsora közben hallgattak. Végül Tánya nem bírta tovább.
– Szása, és ha a nagymama úgy dönt, hogy kirak minket?
– Miért rakna ki minket?
– Hát… ha úgy akarja.
– Nem fogja akarni. Hiszen mi vagyunk a családja.
– Én nem vagyok a családja.
Szása felnézett.
– Miért ne lennél az? Negyven éve együtt élünk.
– Neki én idegen vagyok. Mindig is idegen voltam.
– Ne beszélj butaságot.
– Emlékszel, mit mondott nekem a borscsról? Hogy kétbalkezes vagyok?
– Anya ilyen. Őszinte.
– Őszinte! És emlékszel Olja esküvőjére? Mindenkinek mesélte, milyen szép az unokája. Rólam meg… egy szót sem. Mintha levegő lettem volna.
Szása hallgatott.
– Szása, én félek.
– Mitől félsz?
– Attól, hogy az utcán maradok.
– Butaságokat beszélsz.
Másnap Galina Ivanovna látogatóba jött. Tánya ebédet főzött, és hallotta, ahogy az anyósa a szobában beszél a fiával.
– Szása, jól tetted – mondta az öregasszony. – A mai nők már nagyon pimaszak. Rögtön rohannak a bíróságra, kiperlik a vagyont.
– Anya, Tánya nem ilyen.
– Mind ilyen. Majd meglátod.
– Nagyon kiborult.
– Ugyan miért borulna ki? Ott fog lakni, ahol eddig, ugyanazt fogja enni. Csak tudni fogja, hogy ez mind nem az övé.
– Anya…
– Mi az, hogy anya? Egy nőnek tudnia kell, hol a helye. Idejönnek mindenfelől, és máris háziasszonynak képzelik magukat.
Tánya elejtette a merőkanalat. „Idejönnek”? Negyven éve ebben a családban – és ő csak „idejött”?
– Anya, ne beszélj így.
– Hát hogyan beszéljek? Hiszen valójában nem a rokonságod. Elváltok – és kész. A lakás pedig a családban marad.
Tánya kilépett a konyhából.
– Galina Ivanovna, mindent hallottam.
Az öregasszonyt ez nem hozta zavarba.
– És akkor mi van?
– Miféle „idejöttem”? Negyven éve itt élek!
– És? Attól, hogy férjhez mentél, még nem lettél háziasszony.
– Anya! – szólt rá Szása.
– Mi az, hogy anya? Az igazat mondom. Amíg a fiam él, addig ő vendég. Ha meg nem lesz fiam, vendégeskedni sincs mit.
Tánya arca égett.
– Tehát én maguknak senki vagyok?
– Hát ki lennél? Egy idegen nő.
– Anya, elég! – Szása felállt.
– Nem elég semmi. Az én vagyonomat annak ajándékozom, akinek akarom.
Tánya a férjére nézett. Nem védte meg. Negyven év után sem védte meg a feleségét.
– Értem.
Eltelt egy hét. És Tánya nem tudott bejutni a lakásba. A kulcs nem nyitotta az ajtót.
A szomszéd, Klava néni kidugta a fejét.
– Tánya, mi van nálatok? Reggel jött egy lakatos. Zárat cserélt.
Tánya előtt elsötétült a világ.
– Hogyhogy?
– Hát úgy. Azt mondta, a tulajdonosnő kérte.
Tánya felhívta Szását. Nem vette fel. Újra. Megint semmi.
– Klava néni, Szása otthon van?
– Nem tudom, kislányom. Reggel óta nem láttam.
Tánya lement az udvarra, leült egy padra. Reszketett a keze. Tényleg kirakták? A saját lakásából?
Felhívta Olgát.
– Olja, kiraktak otthonról.
– Hogyhogy kiraktak?
– Zárat cseréltek. Nem tudok bemenni.
– Anya, hol vagy?
– Az udvaron ülök.
– Mindjárt megyek.
Olga fél óra múlva odaért.
– Anya, ez egyáltalán törvényes?
– Nem tudom. Hiszen most már az ő nevén vannak a papírok.
– De hát te oda vagy bejelentve!
– Kit érdekel?
A lánya felment a lakáshoz, sokáig csengetett. Végül Galina Ivanovna nyitott ajtót.
– Nagymama, mi folyik itt?
– Mi folyna? Rendbe teszem a dolgokat.
– Anya hol fog lakni?
– Nem az én dolgom. Béreljen lakást.
– Nagymama, de hát ez az ő otthona!
– Egyáltalán nem az övé. Az én lakásom. Itt vannak a papírok, nézd csak.
Az öregasszony meglengette az iratokat.
– És apa hol van?
– A szobájában ül. Idegeskedik.
– Hívja ide.
– Nem hívom. Így is kiborult. Minek még jobban felzaklatni?
Olga lement az anyjához.
– Anya, teljesen megbolondult.
– És apa?
– A szobájában ül. A telefont sem veszi fel.
Tánya keserűen felnevetett.
– Gyáva. Egész életében gyáva volt.
– Anya, gyere hozzám.
– Hova hozzád? Neked egyszobás lakásod van.
– Na és? Valahogy megoldjuk.
– Olja, nem tudom. Ez az én otthonom. Egész életemben itt éltem.
– Anya, de akkor mit csináljunk?
Tánya felállt a padról.
– Tudod mit? Elég volt. Negyven évig tűrtem ezt az öreg boszorkányt. Elég.
– Anya…
– Денiszhez? De hát ő válóperekre szakosodott.
– Pont ez a jó. Egyúttal a válást is intézzük.
– Anya, komolyan beszélsz?
– Teljesen. Ha ők idegennek tartanak, akkor idegen leszek.
Elmentek Denishez. Fiatal fiú volt, Olga egyetemi barátja.
– Tánya néni, bonyolult az ügy, de nem reménytelen. Megpróbáljuk érvényteleníteni az ajándékozást. Hiszen a vagyon a házasság alatt lett szerezve.
– Milyen esélyeink vannak?
– Ha bebizonyítjuk, hogy a férje a felesége tudta nélkül járt el, akkor jók.
– És mennyibe kerül?
– Olgának a minimumon. Olyan harmincezer rubel az illetékekre és a szakértői vizsgálatokra.
Tánya elgondolkodott. Ennyi pénze nem volt.
– Anya, én adok – mondta Olga. – Van egy kis megtakarításom.
– Olja, ez a te pénzed…
– Anya, nem hagylak bántani.
Este Szása mégis felhívta.
– Tánya, hol vagy?
– És neked mi közöd hozzá?
– Hogyhogy mi közöm? A feleségem vagy.
– A feleséged voltam. Most már csak egy idegen nő vagyok, ahogy a te anyukád fogalmazott.
– Tánya, ne beszélj butaságot. Gyere haza.
– Melyik haza? Onnan kiraktak.
– Anya elragadtatta magát…
– Anyád? És te hol voltál? Miért nem álltál ki értem?
Szása hallgatott.
– Pontosan – mondta Tánya. – Holnap beadom a válókeresetet.
– Tánya, ne csinálj butaságot!
– A butaságot már megtettem. Negyven évet éltem le veled.
Letette a telefont. Olga átölelte a vállát.
– Anya, minden rendben lesz.
– Rendben lesz – mondta határozottan Tánya. – Biztosan rendben lesz.
A per három hónapig tartott. Denisz hozzáértőnek bizonyult: összegyűjtötte az összes iratot, bebizonyította, hogy Szása a felesége beleegyezése nélkül járt el. A bíró egy ötven év körüli nő volt. Láthatóan értette a helyzetet.
– Az ajándékozási szerződést érvénytelennek nyilvánítom – jelentette ki az utolsó tárgyalási napon. – Az ingatlanokat vissza kell állítani a házastársak közös tulajdonába.
Tánya a tárgyalóteremben ült, és nem hitt a fülének. Megnyerte. Tényleg megnyerte.
Galina Ivanovna bottal támaszkodva jött ki a bíróság épületéből. Ezek alatt a hónapok alatt megöregedett, meggörnyedt. Szása mellette kullogott.
– Tánya! – kiáltott utána. – Várj!
Tánya megállt.
– Mit akarsz?
– Hát… most már vége a pernek. Hazajöhetsz.
– Melyik házba?
– Hát hogy melyikbe? A miénkbe.
– Az én otthonom ott van, ahol a lányommal élek. Hozzád nem megyek vissza.
– Tánya, hát mi van veled? Negyven évet éltünk együtt!
– Együtt éltünk. És akkor mi van?
Szása tanácstalanul nézett rá.
– De hát én… nem gondoltam, hogy ez lesz belőle…
– És mit gondoltál? Hogy egész életemben tűrni fogom a megaláztatást?
– Milyen megaláztatást? Anya csak…
– Szása, elég. Vége.
Tánya megfordult, és elindult kifelé. Olga utolérte.
– Anya, és mi lesz ezután?
– Ezután eladjuk a lakást és a nyaralót. Apád megkapja a felét, én az enyémet.
– És bele fog egyezni?
– Mit tehetne? A bíróság az bíróság.
Egy hónap múlva a lakást eladták. Szása először ellenkezett, aztán beleegyezett. Nem volt más választása.
– Anya, vettem neked egy egyszobás lakást a közelemben – mondta Olga. – Kicsi, de otthonos.
– Olja, minek ennyit költeni? Lakhatnék nálad is.
– Anya, neked saját otthon kell. Egy igazi, saját.
Az új lakás apró volt – harminc négyzetméter. De a sajátja. Tánya feltette a falra a tulajdoni lapot. Hadd legyen jól látható helyen.
Az első este a konyhában ült, teát ivott, és gondolkodott. Csend volt. Senki nem morgott, hogy elsózta a levest. Senki nem követelte, hogy kapcsoljon át egy másik csatornára. Gyönyörűség.
Felhívta a lánya.
– Anya, hogy vagy?
– Jól. Teázom.
– Nem unatkozol?
– Mit hiányolnék? Azt, hogy az anyósom idegen nőnek nevezzen?
– Anya, apa hívott?
– Hívott. Kérte, hogy menjek vissza.
– És te?
– Mit én? Azt mondtam: elkésett.
– Anya, nem sajnálod? Mégiscsak negyven év…
Tánya hallgatott egy kicsit.
– Tudod, Olja, először azt hittem, sajnálom. Aztán rájöttem: az időt sajnálom, amit hiába pazaroltam el.
– Anya…
– Negyven évig szolgáltam, tűrtem a megaláztatást. De minek? Hogy öregkoromra az utcán maradjak?
– De hát nem az utcán…
– Olja, ha te nem segítesz, pontosan az történt volna. Az apád egy ujját sem mozdította, hogy megvédjen.
A lánya felsóhajtott.
– Anya, és most mit fogsz csinálni?
– Élni fogok. Magamnak fogok élni.
– És a munka?
– A munkahelyemen jó. A lányok támogatnak. Azt mondják: ügyes voltam, hogy nem tűrtem tovább.
– Anya, és nem lesz egyedül?
Tánya körülnézett. Kis konyha, de az ő konyhája. Senki nem mondja meg, mit főzzön. Senki nem kritizálja.
– Nem, Olja. Nem leszek magányos.
Fél évvel később Szása az anyjához költözött, annak régi kétszobás lakásába. Galina Ivanovna gyorsan megöregedett – láthatóan felőrölték az idegei. A fia ápolta, főzött rá, megvette a gyógyszereit.
– Anya, apa teljesen kimerült – mesélte Olga. – Nagymama reggeltől estig gyötri.
– Maga választotta – válaszolta Tánya. – Az anyukáját választotta.
Ő maga pedig titokban azt gondolta: így van rendjén. Hadd érezze most a saját bőrén, milyen cselédnek lenni.
Tatyana újrakezdte az életét. Beiratkozott angoltanfolyamra, elkezdett színházba járni a kolléganőivel. Vett magának egy szép ruhát – hosszú évek óta először nem kért rá engedélyt senkitől.
Esténként a kis konyhájában ült, teát ivott, és élvezte a csendet. Senki többé nem meri majd azt mondani neki, hogy itt idegen. Mert most már pontosan tudta: az ő otthona ott van, ahol tisztelik.
