Az új titkárnő szinte mozdulatlanná vált, amikor a főnöke irodájában megpillantotta a saját gyerekkori fényképét…
A szeme kissé vörös volt.
– Kérem, foglaljon helyet, Miss Méndez.
Carmen azt mondta, rekordidő alatt rendbe tette a Montero-aktákat.
– Szeretek hatékony lenni – felelte Sofía, és most először nézett rá más szemmel. Most már tisztán látta a hasonlóságot.
Ugyanazok a szürke szemek. Az orra vonala… Hogy nem vettem ezt észre korábban?
– Van egy fontos ügy, ami azonnali figyelmet igényel – folytatta Fernando, miközben előhúzott egy vastag dossziét. – Azt szeretném, ha átnézné, és dátum szerint rendszerezné az információkat. Létfontosságú a jövő heti tárgyalás miatt.
Amikor átnyújtotta a dossziét, az ujjaik összeértek – egy futó érintés, jelentéktelen bárki másnak, Sofía gerincén mégis végigfutott tőle az áram.
Ez a férfi az apja volt. Az ő vére folyt az ereiben, és ő erről mit sem tudott.
– Valami baj van, Miss Méndez? – kérdezte Fernando, észrevéve a zavarát.
Sofía azonnal összeszedte magát.
– Nem, uram.– Azonnal nekilátok – mondta, majd visszatért az íróasztalához.Carmen kíváncsian nézett rá. – Minden rendben? Olyan sápadt vagy.
Sofía egy pillanatig habozott, aztán gyorsan kitalált egy kifogást.
– Semmi baj… csak fontos ez az ügy, és nem akarok hibázni. A délelőtt eseménytelenül telt; Sofía belemerült a munkába, hálásan kapaszkodva a figyelemelterelésbe.
Ebédidőben, épp amikor indult volna valamit venni, egy férfihang megállította.
– Sofía Méndez? – Igen? – Joaquín Vega vagyok, junior partner.
Egy fiatal férfi állt előtte, alig harmincéves, jóképű arccal és magabiztos mosollyal. Hibátlan öltönyt viselt, a haja tökéletesen be volt állítva.
– Örülök, hogy megismerhetem – felelte Sofía udvariasan.
– Látom, a Rivera-ügyön dolgozik – mondta Joaquín, a dossziéra mutatva az asztalon. – Elég bonyolult. Van kedve megbeszélni ebéd közben? Ismerek egy jó helyet a közelben.
Sofía tétovázott. Nem barátkozni jött, de talán Joaquín hasznos információkkal szolgálhat Fernandóról. – Rendben. Köszönöm a meghívást.
Az étterem elegáns volt, mégis visszafogott; üzletemberek és ügyvédek törzshelye. Joaquín bort rendelt, amiből Sofía alig kortyolt.
– Maga tele van meglepetésekkel – jegyezte meg Joaquín evés közben. – Fernando általában nem vesz fel senkit tapasztalat nélkül, de úgy tűnik, magával kivételt tett.
– Mr. Arteaga tényleg olyan követelőző, mint mondják? – kérdezte Sofía, igyekezve közömbös hangot megütni.
Joaquín halványan, kissé keserűen elmosolyodott.
– Jogi legenda… de magányos ember. Mindenki tiszteli, kevesen ismerik igazán. – Megállt egy pillanatra. – Talán csak Doña Verónica; nagy a befolyása. – A felesége?
– Igen. Hivatalosan nincs szerepe a cégben, de az ő családja adta a kezdőtőkét, és ezt soha nem hagyja, hogy bárki elfelejtse.
Joaquín figyelmesen ránézett.
– Adok egy tanácsot: maradjon a jó oldalán. Karriereket tett tönkre egyetlen telefonhívással.
Az ebéd szakmai beszélgetéssel folytatódott. Joaquín sármos volt, és úgy tűnt, őszintén érdeklődik Sofía iránt. Sofía azonban résen maradt.
Még senkiben sem bízhatott. Még nem.
Amikor visszaértek az irodába, nyüzsgés fogadta őket.
Egy elegáns, ötvenes éveiben járó nő vonult végig a folyosón úgy, mintha az egész hely az övé lenne. Az alkalmazottak félrehúzódtak, lesütötték a szemüket – félelemmel vegyes tisztelettel.
– Doña Verónica – suttogta Joaquín, láthatóan megfeszülve. – Micsoda meglepetés!
Sofía úgy érezte, kiszökik a levegő a tüdejéből.
Ő volt az a nő, aki elszakította egymástól a szüleit. Aki megfenyegette az anyját. A huszonhat év hiányának oka.
Verónica Arteaga lenyűgöző jelenség volt: magas, vékony, arca valaha gyönyörű lehetett, és most is rideg eleganciát sugárzott. Fekete haja tökéletesen festett volt, ősz szál nélkül; az ékszerei pedig – bármennyire visszafogottnak tűntek – valószínűleg többet értek, mint amije Sofíának valaha volt.
Vega ügyvéd mosollyal üdvözölte – olyannal, ami a szeméig nem ért el.
– És ez a fiatal hölgy Sofía Méndez, Mr. Arteaga új titkárnője – mutatta be Joaquín.
Verónica sötét, átható tekintete hosszú, nyugtalanító másodpercekig vizsgálta Sofíát. Sofía attól félt, hogy felismeri benne Fernando vagy Isabel vonásait.
– Érdekes – morogta Verónica. – Fernando általában nem alkalmaz új arcokat.
– Megtiszteltetés a férjének dolgozni, asszonyom – felelte Sofía, erőltetett nyugalommal. – Kiváló ügyvéd.
Verónica halványan elmosolyodott, mintha Sofía valami naiv dolgot mondott volna.
– Ugye? Remélem, értékeli a lehetőséget, amit kapott, Miss Méndez. Nem mindenkinek adatik meg, hogy rögtön ilyen magasról induljon.
A hangjában volt valami fenyegető, egy finom méreg, amitől Sofía belül megremegett.
– Értékelem, és mindent megteszek, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle.
– Biztos vagyok benne.
Verónica Joaquín felé fordult.
– Vega ügyvéd, beszélnem kell a férjemmel. Bent van az irodájában?
– Igen, asszonyom. Elkísérem.
Ahogy elmentek, Sofía végre kiengedte a levegőt, amit addig visszatartott.
Carmen jelent meg mellette, aggodalmas arccal.
– Látom, már találkozott a Jégkirálynővel – jegyezte meg halkan. – És úgy tűnik, felfigyelt magára. Legyen óvatos, kislány.
– Miért kellene aggódnom? – kérdezte Sofía, bár a választ már sejtette.
Carmen körbenézett, nem hallgatózik-e valaki.
– Mert Doña Verónica csak akkor jön be az irodába, ha vérszagot érez. És soha, de soha nem figyel a titkárnőkre… hacsak nem jelentenek veszélyt.
A délután néma feszültségben telt. Verónica közel egy órán át maradt Fernando irodájában. Amikor kijött, az arcán nem látszott semmi, de a tekintete egy pillanatra megállt Sofíán, mielőtt a lift felé indult.
A nap végén, épp amikor Sofía indulni készült, Fernando ismét hívatta.
– Hogy áll a Rivera-üggyel? – kérdezte. A hangja fáradtabb volt, mint reggel.
– Majdnem kész, uram – felelte Sofía, és észrevette a friss feszültségvonalakat a férfi arca körül. – Holnap kora reggelre teljesen előkészítem.
Fernando bólintott, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha még mondani akarna valamit. A tekintete röviden az ezüstkeretre villant az asztalán, aztán visszatért Sofíára.
– A feleségem említette, hogy ma találkozott magával – szólalt meg végül.
– Igen. Nagyon kedves volt.
Keserű mosoly jelent meg Fernando ajkán.
– A „kedves” nem az a szó, amivel a legtöbben Verónicát jellemeznék.
Aztán a hangja komolyabb lett.
– Miss Méndez, a feleségemnek nagy befolyása van itt. Ha bármikor kellemetlenül érzi magát, azonnal szóljon nekem.
Sofíát meglepte az ajánlat. Fernando… védeni próbálta.
– Köszönöm, uram. Ezt észben tartom.
Aznap este, miközben Sofía az anyjának mesélt a nap eseményeiről, megszólalt a telefon a kis házban.
Isabel vette fel. Az arca azonnal aggodalomtól feszült meg.
– Mikor? – kérdezte remegő hangon. – Értem. Holnap ott leszek.
Letette, majd Sofíára nézett, a szemében félelem ült.
– Dr. López volt. A vizsgálati eredményeim nem jók. További tesztek kellenek, és lehet, hogy új kezelést kell elkezdenem… olyat, amit az állami biztosítás nem fedez.
Sofía úgy érezte, megmozdul alatta a talaj. Az új munka többé nem csupán személyes küldetés volt – most már kétségbeesett szükség.
– Ne aggódj, anya – mondta, és átölelte. – Most már jó állásom van. Megoldjuk. Valahogy.
Eközben az Arteaga-villában Verónica nézte, ahogy Fernando alszik.
Az elméje megállás nélkül dolgozott: újra és újra felidézte Sofía Méndez arcát, és kereste benne azt, ami már az első pillanatban nyugtalanította.
Volt benne valami ismerős. Valami, ami régi gyanút ébresztett benne.
Felkapta a telefonját, és tárcsázott egy számot.
– Szeretném, ha utánanézne valakinek – mondta halkan. – Egy Sofía Méndez nevű nőnek. Mindent tudni akarok róla. De tényleg mindent.
