— Azonnal fogd magad, és tedd fel eladásra a lakást, anyámnak pénz kell — követelte Irinától a férje. — És eszedbe se jusson hisztizni!
Vera a konyhaablaknál állt, és nézte, ahogy a szomszéd gyerekek az udvaron játszanak. Csengő hangjuk még a zárt ablakon át is behallatszott, gondtalansággal töltve meg a májusi levegőt. A lakásban frissen főzött tea illata terjengett mentával és fahéjjal — a kedvenc kombinációja, ami mindig segített ellazulni a tanítási nap után az iskolában, ahol irodalmat tanított.
A bejárati ajtó olyan erővel csapódott be, hogy megcsörrentek a vitrinben az edények. Fjodor belépett a konyhába, és Vera azonnal észrevette: történt valami. A haját, amit máskor mindig gondosan megfésült, most ziláltan viselte, a nyakkendője félrecsúszott, a szemében pedig rosszindulatú fény villogott.
— Azonnal fogd magad, és tedd fel eladásra a lakást, anyámnak pénz kell — követelte, miközben a táskáját a székre vágta. — És eszedbe se jusson hisztizni!
Vera lassan a férje felé fordult. A csésze a kezében alig észrevehetően megremegett.
— Melyik lakást? — kérdezte, pedig pontosan tudta, miről van szó.
— A te egyszobásodat a Tverszkaján. Azt, amit a nagymamád hagyott rád. Elég volt már ehhez a vén kacathoz ragaszkodni. Anyámnak sürgősen pénz kell kezelésre.
Vera letette a csészét az asztalra. A mozdulatai simák, kimértek voltak, de belül már forrt benne a felháborodás.
— Fjodor, az a lakás az egyetlen, ami megmaradt nekem. Ráadásul kiadjuk, és az a pénz Mása taníttatására megy.
— MÁSA tanulhat egy sima egyetemen is! — ordította Fjodor. — Az én anyám pedig BETEG! Nem érted a különbséget? Vagy neked mindegy annak az embernek az egészsége, aki annyit tett értünk?
— A te anyád múlt héten volt orvosnál. Vitaminokat és masszázst írtak fel neki. Semmiféle Svájcra nincs szüksége.
Fjodor egészen közel lépett a feleségéhez. Drága kölnivíz illata áradt belőle, és valami más is — női parfüm. Vera ösztönösen hátrált egy lépést.
— Azt fogod csinálni, amit ÉN MONDTAM. Én vagyok a családfő, és az utolsó szó az enyém. Holnap felhívod az ingatlanost. És kész.
— NEM — mondta Vera határozottan.
— Mit jelent az, hogy „nem”? — Fjodor megragadta a vállát. — Elfelejtetted, ki fizeti a ruháidat? Ki vette neked az autót? Ki tartja fenn ezt a lakást?
— Az autót én vettem, a saját fizetésemből. A ruháimat magam varrom. Ezt a lakást pedig a szüleim adták nekünk esküvőre — ha elfelejtetted.
Fjodor elengedte, és felnevetett — kellemetlenül, gonoszul.
— Ja, igen, a te nyomor szüleid. Egy tanárnő meg egy mérnök. Mit tudtak volna adni nekünk? Aprópénzt! Ha nincs én és a vállalkozásom, te még mindig metróval járnál, és a piacról hordnád a rongyokat!
Vera az ablakhoz lépett, próbált megnyugodni. Tíz év házasság alatt megtanulta, hogy nem reagál a férje szúrásaira, de ma valami más volt. Talán az idegen parfüm szaga miatt. Vagy azért, ahogy könnyedén beszélt a szüleiről, akik az utolsó megtakarításaikat is odaadták, csak hogy az ifjú párnak saját otthona legyen.
— Fjodor, beszéljünk nyugodtan. Miért lett hirtelen szüksége anyádnak ennyi pénzre? Te jól keresel. Az építőipari céged virágzik.
A férfi elfordult, és Vera észrevette, ahogy megfeszül a válla.
— Ehhez semmi közöd. Csak tedd meg, amit kérek.
— Dehogynem van közöm, ha a SAJÁT lakásom eladásáról van szó — Vera felemelte a hangját. — Mi történik, Fjodor? Gond van a vállalkozásoddal?
— NINCS SEMMI GONDOM! — üvöltötte. — Anyám segítséget kért, és én, mint normális fiú, nem mondhatok nemet! Te meg, mint normális feleség, köteles vagy támogatni!
— Normális feleség? — Vera majdnem fuldoklott a felháborodástól. — Olyan „normális” feleség, aki tíz éve tűri a bunkóságodat? Aki úgy tesz, mintha nem venné észre a „túlóráidat”? Aki hallgat, amikor idegen parfüm szagával jössz haza?
Fjodor arca bíborvörös lett.
— Vigyázz a szádra, asszony! Ne merj olyasmivel vádolni, ami nem volt!
— Akkor MI VOLT, Fjodor? — csattant fel Vera. — Mondd el, mi volt! Miért kell anyádnak sürgősen pont AZ a pénz, amennyit a nagymamám lakása ér? Miért nem tudsz neki adni a saját megtakarításaidból?
— Mert… — elakadt. — Mert most minden pénz az új projektben van. Nagy építkezés, óriási szerződés. Fél év múlva háromszor ennyit adok vissza neked!
— Fél év múlva — ismételte Vera. — Mása három hónap múlva megy egyetemre. Miből él majd Moszkvában a bérleti díj nélkül?
— Menjen dolgozni! Én az ő korában már a строjká-n güriztem!
— Te azért güriztél, mert az apád elitta, ami a családban volt. Mása tanulni fog, nem a te sorsodat ismételni!
A pofon úgy csattant, mint egy lövés. Vera a lángoló arcához kapta a tenyerét, és tágra nyílt szemmel bámult a férjére. Tíz év alatt sok mindent megengedett magának — sértegetést, megalázást, lenézést. De kezet sosem emelt rá. Egészen a mai napig.
— Te… te megütöttél engem? — suttogta.
Fjodor zihálva nézte a saját tenyerét, mintha most látná először.
— Te hoztál ki a sodromból. Magad tehetsz róla. Nem kellett volna apámról beszélni.
— TAKARODJ — mondta hirtelen Vera. A hangja csendes volt, mégis olyan erő csengett benne, hogy Fjodor ösztönösen hátralépett. — Takarodj az ÉN házamból. AZONNAL.
— Ez a MI házunk!
— NEM. Ez a SZÜLEIM háza. Ajándékozási szerződéssel az ÉN nevemre van írva. És most azonnal elhagyod, különben kihívom a rendőrséget, és feljelentést teszek bántalmazás miatt.
Fjodor elment, úgy csapva be az ajtót, hogy a falról leesett az esküvői fotójuk. Az üveg összetört, a szilánkok szétrepültek a parkettán. Vera ösztönösen lehajolt, hogy összeszedje őket, és hirtelen elsírta magát. A könnyek végigfolytak az arcán, a törött üvegre csepegtek, a fotón mosolygó ifjú pár arcára.
Milyen boldogok voltak tíz évvel ezelőtt! Fjodor — fiatal vállalkozó, tele ambícióval és tervekkel. Vera — pályakezdő tanárnő, szerelmes, és készen arra, hogy mindenben támogassa a férjét. Mikor ment félre minden? Mikor lett a szerelemből megszokás, aztán mindennapos megaláztatás?
Megszólalt a telefon, kirántva őt a nehéz gondolatokból. A kijelzőn ez állt: „Nyina” — a legjobb barátnője.
— Vera, ülsz? — kérdezte Nyina köszönés helyett.
— Ülök. A padlón. Szilánkokat szedegetek.
— Mi? Mi történt?
— Később elmondom. Mi van veled?
— Vera, most láttam a te Fjodorodat. A „Prága” étteremben. Valami csajjal. Csókolóztak, Vera. Mindenki előtt.
Vera lehunyta a szemét. Szóval így. Még csak nem is próbálja titkolni.
— Vera, hallasz engem? Vera!
— Hallak. Köszönöm, hogy szóltál.
— Lefotóztam. Átküldjem?
— Küldd.
Egy perc múlva pittyent a telefon, jelezve az új üzenetet. Vera megnyitotta a képeket, és megdermedt. A csaj, akivel a férje csókolózott, ismerős volt. Nagyon is ismerős. Alina Krjukova — Fjodor fő befektetőjének a lánya, annak az embernek, aki milliókat tett az új építkezési projektbe.
Most minden a helyére került. A lakás sürgős eladása, Fjodor idegessége, agressziója. Eladósodott. Pénzt vett fel Krjukovtól a projektre, és most nem tudja visszafizetni. És egyszerűen „megoldotta” — viszonyt kezdett a hitelező lányával. A felesége lakása pedig azért kell, hogy kivásárolja magát a megvezetett befektetőnél, amikor az megtudja az igazságot.
Vera felállt a padlóról, lerázta a kezéről a port. A mellkasában már nem volt fájdalom. Tárcsázta az anyósát.
— Halló, Lídia Szergejevna? Vera vagyok. Mondja, tényleg pénzre van szüksége kezelésre?
— Miféle kezelésre? — csodálkozott az anyósa. — Verácska, miről beszélsz? Kiválóan érzem magam. Tegnap jöttem haza a dácsáról, ott töltögettem a krumplit.
— Értem. Köszönöm. Viszontlátásra.
Vera letette, és egy másik számot hívott.
— Apa? Segítség kell. Azonnal. Nem, velem minden rendben. Tudsz jönni? És hozd a lakás papírjait is. Azokat, amik a széfben vannak nálad. Igen, az eredetieket.
Fjodor három nap múlva jött vissza. Rózsacsokorral lépett be, és azzal a bűnbánó mosollyal, ami korábban már sokszor segített neki megbocsátást kicsikarni. Vera a nappaliban fogadta. Egy fotelben ült, keresztbe tett lábbal, és valamilyen iratokat lapozgatott.
— Bocsáss meg, napocskám — kezdte Fjodor, a virágot nyújtva. — Tévedtem. Túlreagáltam. Tudod, milyen lobbanékony vagyok. De szeretlek, tényleg szeretlek.
Vera felemelte a tekintetét a papírokról. A szemében nem volt se düh, se sértettség — csak jeges nyugalom.
— Tedd a virágot az asztalra, és ülj le. Beszélnünk kell.
— Persze, drágám. Bármiről. Kész vagyok jóvátenni. Akarod, hogy elutazzunk nyaralni? Vagy vegyek neked egy új autót?…
— Fjodor, mennyivel tartozol Krjukovnak?
A férje megmerevedett a csokorral a kezében.
— Tessék? Miről beszélsz?
— Ne tedd a hülyét. Mindent tudok. A tartozásról is, meg Alináról is. Szóval mennyi?
Fjodor nehézkesen lerogyott a kanapéra. A virág kiesett a kezéből, széthullott a szőnyegen.
— Tizenöt millió — préselte ki.
— Rubel?
— Dollár.
Vera füttyentett.
— Szép kis étvágy. És ezt mégis hogyan akartad visszafizetni?
— A projektnek be kellett volna robbannia. Egy bevásárlóközpont a megyében. Minden engedély megvolt, megvoltak a kivitelezők is. De az utolsó pillanatban elvették a telket. Azt mondták, ott szövetségi autópálya lesz.
— És te úgy döntöttél, hogy a lakásommal és Krjukov lányával váltod meg magad?
— Vera, én…
— KUSS! — rivallt rá, és Fjodor összerezzent. A házasságuk évei alatt még sosem hallotta, hogy a felesége felemelte volna a hangját. — Most én beszélek, te pedig hallgatsz. Először is: eladjuk a lakást.
Fjodor felragyogott.
— De nem a nagymamádét, hanem ezt. És nem tizenöt millióért, hanem tisztességes piaci áron. A vevő már megvan, az iratok készen állnak. Neked csak alá kell írnod.
— Mi? De hát ez a mi otthonunk!
— Az volt a MI otthonunk. Most már csak ingatlan. Az én nevemen van, ha elfelejtetted, szóval a te aláírásod nélkül is el tudom adni — csak veled gyorsabb. Másodszor: holnap elmész Krjukovhoz, és mindent elmondasz az igazat. A tartozást is, meg a viszonyt a lányával is.
— Megőrültél?! Még megöl!
— Nem fog. Mert felvázolsz neki egy visszafizetési tervet. Ennek a lakásnak az eladása — öt millió. A céged eladása — még tíz. A maradékot pedig öt év alatt fizeted ki.
— A cég eladása? Verácska, te is tudod, hogy ez a gyermekem, az életem!
— Az én életem meg tíz év megaláztatás, lenézés — és most már verés is. Úgyhogy azt teszed, amit mondtam, különben eljuttatom Krjukovnak a fotókat a lányával való találkozásaidról. Szerintem NAGYON érdekelni fogja, hogyan használod ki a gyerekét.
Fjodor felpattant a kanapéról. Az arca eltorzult a dühtől.
— HOGY MERÉSZSZ engem fenyegetni?! Én vagyok a FÉRJED! Köteles vagy engedelmeskedni nekem!
Vera felnevetett. Sokáig nevetett, könnyekig, a hasát fogva.
— Jaj, ne már! Engedelmeskedni! A huszonegyedik században! Fjodor, te menthetetlen vagy.
Felállt a fotelből, és az ablakhoz lépett.
— Tudod, mire jöttem rá ez alatt a három nap alatt? NEM KÖTELES vagyok tűrni a bunkóságodat. NEM KELL hallgatnom, amikor sértegetsz. És biztosan NEM foglak megmenteni a lányunk jövőjének az árán.
— Te… te dobsz ki engem? — Fjodor nem akarta elhinni. — Te? A szürke kisegér? Nélkülem tönkremész!
— ELÉG! — Vera felé fordult, és olyan harag lobbant a szemében, hogy Fjodor ösztönösen hátralépett. — Nem vagyok szürke kisegér! Én egy NŐ vagyok, aki tíz éven át a vállán vitte a családot, miközben te a nagy üzletembert játszottad! Én neveltem a lányunkat, vittem a háztartást, dolgoztam, és még időt is találtam arra, hogy támogassalak a kalandjaidban! Te meg mit csináltál? Megaláztál, sértegettél, megcsaltál!
Egészen közel lépett hozzá, Fjodor pedig hátrálni kezdett.
— Most pedig FIGYELJ IDE JÓL. Holnap délelőtt tízkor aláírod a lakás eladási papírjait. Utána elmész Krjukovhoz, és elrendezed a problémáidat. Estére kiköltözöl innen. VÉGLEG.
— És ha megtagadom?
Vera elővette a telefonját, és megmutatta a képernyőt. A fotón Fjodor szenvedélyesen csókolta Alina Krjukovát.
— Akkor ez a fotó nemcsak az apjához jut el, hanem az összes üzleti partneredhez is. Szerintem őket is érdekelni fog, hogyan „üzletelsz”.
Reggel Fjodor aláírta a papírokat. Reszketett a keze, szürke volt az arca, a szeme alatt sötét karikák ültek. Az éjszakát azzal töltötte, hogy barátokat és partnereket hívogatott, pénzt próbált szerezni. De a tartozásairól szóló hír már kiszivárgott az üzleti körökbe, és senki sem akart egy csődközeli emberrel összekeveredni.
— Vera, lehet, hogy még nem késő mindent helyrehozni? — kérdezte, miközben az utolsó aláírást tette. — Próbáljuk meg elölről. Megváltozom, esküszöm.
Vera elvette az iratokat, és a mappába tette.
— Késő, Fjodor. Túl késő. Menj Krjukovhoz. Tizenegyre vár.
— Honnan tudod?
— Tegnap felhívtam. Elmondtam neki Alinát. Ő pedig… hogy is mondjam… NAGYON meglepődött. Főleg, amikor megtudta, hogy a húszéves lánya egy negyvenéves, nős adóssal jár.
Fjodor elsápadt.
— Te… te MIT CSINÁLTÁL?
— Megvédtem azt a buta kislányt egy hozzád hasonlótól. Ja, és Krjukov azt mondta, hajlandó tárgyalni az adósság átütemezéséről. De csak akkor, ha a cég papírjaival együtt mész.
— Tönkre fog tenni!
— Nem. Csak elveszi azt, amivel tartozol. És még valami: mindenkit figyelmeztetett a ti köreitekben, hogy veled ne üzleteljenek. Úgyhogy az építőipar számodra lezárult.
Fjodor összeesett a széken.
— És most mit csináljak? Hogyan éljek?
— Dolgozz. Két kézzel. Mint az apád, akit annyira lenéztél. Egyébként jó ember volt, csak gyenge. Te pedig egyszerre vagy rossz és gyenge.
Vera kiment a szobából, magára hagyva a már volt férjét, a tervei teljes romjaival. Egy óra múlva elment Krjukovhoz, estére pedig üzenetet küldött: „Mindent elvesztettem.”
Vera elolvasta, majd kitörölte. Aztán tárcsázta a lánya számát.
— Mása? Szia, napocskám. Igen, minden rendben. Tudod, azon gondolkodtam… mi lenne, ha bérelnénk neked egy lakást közelebb az egyetemhez? Tessék? Apa? Apa már nem él velünk. Nem, ne aggódj, így jobb mindenkinek. Gyere haza hétvégére, mindent elmondok.
Letette a telefont, és kilépett az erkélyre. Odalent zúgott a város, élte a szokásos életét. Valahol ott, ebben a nyüzsgésben Fjodor a saját maga által romba döntött birodalma szilánkjait próbálta összeszedni. Itt pedig, abban a lakásban, amit már eladtak, de amit az új tulajdonosoknak való átadásig még használhattak, csend és nyugalom uralkodott.
Vera elmosolyodott. Kiderült, hogy a szabadsághoz mindössze annyi kellett, hogy abbahagyja a tűrést. Abbahagyja a hallgatást. Megengedje magának, hogy DÜHÖS legyen. És akkor az, aki olyan erősnek és hatalmasnak tűnt, valójában csak egy gyáva, kicsinyes embernek bizonyult, aki képtelen felelősséget vállalni a tetteiért.
A telefon újra megcsörrent. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Vera Nyikolajevna? — szólalt meg egy férfihang. — Viktor Krjukov vagyok. Szeretném megköszönni magának. Ha nem maga, a lányom komoly bajba kerülhetett volna.
— Nincs mit, Viktor Pavlovics. Senki sem érdemel ilyen bánásmódot.
— Vera Nyikolajevna, tudom, hogy munkát keres. Van egy ajánlatom. Olyan emberre van szükségem, aki az oktatási projekteket viszi az alapítványom jótékonysági programjaiban. A fizetés tisztességes, a feltételek jók. Mit szól hozzá?
Vera elgondolkodott. Új munka, új élet, új lehetőségek.
— Elfogadom — mondta.
— Remek. Holnap délelőtt tízre várom az irodámban. A titkárnőm átadja az összes iratot.
— Viktor Pavlovics, kérdezhetek valamit? Mi lesz Fjodorral?
— Művezetőként fog dolgozni az egyik építkezésemen. Szibériában. Ez volt az egyetlen feltétel, ami mellett hajlandó voltam nem bíróságra vinni az ügyet. Öt év kötelező ledolgozás. Utána — szabad.
Vera bólintott, bár a beszélgetőpartnere nem láthatta.
— Igazságos.
— Vera Nyikolajevna, még egyszer köszönöm. Megmentette a lányomat egy nagy hibától. És úgy tűnik, saját magát is megmentette.
— Igen — értett egyet Vera. — Megmentettem. A saját gyengeségemtől és félelmemtől. Kiderült, hogy ehhez csak annyi kellett, hogy megharagudjak. Igazán megharagudjak, és abbahagyjam a tűrést.
Elbúcsúzott Krjukovtól, és tárcsázta Nyina számát.
— Barátnőm, bontsd a pezsgőt. Két hírem van. Az első: elválok. A második: új életet kezdek. Igen, végleg és visszavonhatatlanul. Gyere át, ünnepeljünk.
A nap lebukott a horizont mögé, rózsaszín és arany árnyalatokra festve az eget. Vera az erkélyen állt, és a várost nézte. Valahol ott, messze északon, egy építkezés melletti munkástelepen Fjodor újra tanul majd élni. Megtanul dolgozni, nem pedig más pénzét elherdálni. Megtanul tisztelni az embereket, nem pedig megalázni őket.
Ő pedig itt fog élni, ebben a városban, amit szeretett. Neveli a lányát, dolgozik, napfelkeltéket köszönt és naplementéket búcsúztat. És többé soha nem engedi, hogy bárki megalázza. Mert most már tudta: az erő nem a tűrésben és a behódolásban van. Az erő abban van, hogy meg tudod védeni magad — az igaz haragban, abban a képességben, hogy ki tudd mondani: „NEM” és „ELÉG”.
A csengő jelezte Nyina érkezését. Vera elmosolyodott, és elindult a barátnője elé. Az új élet most azonnal elkezdődött.
