— El akarod adni a lakást? Előbb dolgozd meg érte – az enyémhez meg ne nyúlj! — vágta oda Angelina keményen a férjének; már nem kiabált, hanem minden szót kimérten, metszően ejtett.
„Nyolcas” csomó
A szél a tizenkilencedik emeleten mindig saját hangon szólt: hol nyöszörögve vonyított, belekapaszkodva a vasalatba, hol éles lökésekkel csapkodta az arcot. Angelina a beülőben lógva módszeresen tömítette a panelek közti fugát. A munka illett hozzá: kemény volt, teljes koncentrációt követelt, és azt, hogy az embernek semmi félelme ne legyen a lába alatt tátongó mélységtől. A tömítőanyag egyenletesen feküdt fel, a vastag kesztyűben a kezei gyakorlottan, pontosan mozogtak. Odalent az autók hangyákként másztak, köztük talán ott rostokolt dugóban a férje járőrkocsija is.
Szergej a közlekedésrendészetnél dolgozott. A rendszer embere volt, a jelzőpálcáé és a jegyzőkönyvé. Amikor megismerkedtek, Angelina benne látta a megbízhatóságot, azt a bizonyos „biztosítást”, ami nélkül nem lépsz ki a függőlegesbe. Csakhogy két év együttélés után a biztosítókötél elkezdett foszlani.
Az este sült hús és készülődő botrány szagát hozta. Szergej az asztalnál ült, villával piszkálta a klopfolt szeletet. Angelina épp most ért haza a munkáról; fáradtságot érzett minden izmában, de az elméje hideg maradt, mint télen a betonfal.
— Gelya, én csak úgy gondoltam… — kezdte Szergej, a szemébe sem nézve. A buborékokat bámulta az ásványvizes pohárban. — Két éve élünk együtt, mégis mintha idegenek lennénk. Ami a tiéd, az a tiéd. Ami az enyém, az meg… mintha közös volna.
Angelina megállt a vízforralóval a kezében. A víz csorgott a bögrébe, a gőz a plafon felé kúszott. Tudta, mire megy ki a játék. Ez a beszélgetés már harmadszor bukkant fel egy hónapon belül, mint egy rohadt gerenda a tavaszi áradásban.
— És mit javasolsz? — a hangja nyugodt volt, de benne feszült egy túlfeszített kötél remegése.
— A lakás… — Szergej végre felnézett. A szemében kapzsiság és bizonytalanság keveréke villant. — Apád neked ajándékozta, igen. De a felújítást mi csináltuk, nem? Csináltuk. Bútort is vettünk, nem? Vettünk. Szerintem igazságos lenne, ha átíratnád rám a részed egy részét. Biztosítéknak. Mert család vagyunk.
Angelina letette a forralót az alátétre. A fém csattanása a műanyagon túl hangosnak szólt a csendben. Megfordult. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy nem fogja vissza magát. Pontosabban: a dühét eszközzé teszi. Szergej hozzászokott az úton az engedelmességhez, de elfelejtette, hogy a felesége ott dolgozik, ahol egyetlen hiba életbe kerülhet.
— Biztosíték? — csattant fel Angelina, az arca eltorzult egy grimasszá, amit Szergej hisztériának vett. — Neked biztosíték kell?! És NEKEM nem kell?!
— Gelya, halkabban, a szomszédok… — próbálta leinteni a megszokott hatalmi mozdulatával, kinyújtott tenyérrel.
— Leszarom a szomszédokat! — Angelina a konyharuhát a padlóra hajította. — Két éve laksz itt, nem fizeted a rezsit, mert „gyűjtesz egy új autóra”, és most a szádat rá mered nyitni az én lakásomra?
A kiáltása éles volt, vágó. Szergej megdermedt. Logikus érveket, vitát várt — nem ezt az érzelmi lavinát. Nem látta, hogy a külső őrjöngés mögött Angelina szeme hidegen, fürkészően figyeli a reakcióját. Tapogatta a védekezését.
— El akarod adni a lakást? Előbb dolgozd meg érte – az enyémhez meg ne nyúlj! — jelentette ki Angelina keményen a férjének; már nem kiabált, hanem minden szót kimérten, metszően ejtett.
Szergej összeszorította az állkapcsát. A könnyű nyomásgyakorlás terve megbukott. A felesége nem puha viasz volt, hanem gránitdarab. De hátrálni nem akart. A fejében már formálódott egy új útvonal, egy kerülő a cél felé. A pofátlanság volt a második szerencséje — az elsőt pedig el akarta venni a feleségétől.
Csúszós út
Szergej a fokozatos ostrom taktikáját választotta. Ha nem lehet bevenni a várat rohammal, meg kell mérgezni a kutakat. A saját nővérén kezdte.
Kszenyija egyenes nő volt, egy nagy kikötőben dolgozott logisztikusként, és ki nem állhatta a körmönfont terveket. Egy kávézóban találkoztak a rakpart közelében. A sirályok a víz felett rikácsoltak, elnyomva a város zaját.
— Kszjuh, értsd meg… — csilingelt Szergej, miközben teát töltött a húgának. — Ott én csak afféle megtűrt vagyok. Mi meg gyereket tervezünk. Hogy érezzem magam gazdának, ha bármikor kirakhatnak?
Kszenyija a cukrot kevergette, hunyorítva nézett a bátyjára. Ismerte őt pelenkás kora óta. Ismerte a szokását, hogy kiszínezi a dolgokat, és magára húzza a takarót.
— És Angelina mit mond? — kérdezte szárazon.
— Hisztizik — legyintett Szergej. — Ordít, mint akit vágnak. Semmi konstruktív. Sajnálja tőlem, érted? A kapzsiság sírba viszi az embert. Én meg csak értünk próbálkozom.
Ügyesen nyomta a fájó pontokat: család, jövő, stabilitás. Kszenyija hallgatott. Nem tetszett neki, ahogy a bátyja a feleségéről beszélt, de a kétely magja el volt vetve. Lehet, hogy tényleg Angelina viszi túlzásba?
És Szergej nem állt meg itt: „megdolgozta” a távolabbi kört is. Egy közös barát, Vadim születésnapján, kicsit becsiccsentve félrehívta Angelina nagybátyját, Misát — jóindulatú, de befolyásolható embert.
— Misa bácsi, maga bölcs ember — suttogta mézesmázosan Szergej, konyak és hagyma szagát lehelve. — Szóljon már Gelyának. Nem lehet így megalázni egy férfit. Nem vagyok én valami potyázó. A lakásrész csak tisztelet. Ennyi.
— Hát, Szerjózsa, nehéz idők járnak… — hebegte Misa bácsi.
— Pontosan! Nehezek! Ezért kell egynek lennünk. Erre ő meg osztogat: enyém, tiéd… Ez árulás, Misa bácsi, tiszta árulás.
Szergej hétről hétre szőtte ezt a hálót. Biztos volt benne: a víz követ váj. Angelina, aki egy bonyolult, magasépületi homlokzatfestésen dolgozott, mintha észre sem vette volna a háta mögötti suttogást. De ő, aki mindig ellenőrzi a karabinereket ereszkedés előtt, érezte a kifeszített húrok rezgését.
Otthon egyre gyakoribbak lettek a „hisztijei”. Tányérokat tört, kiabált, a kanapéra zavarta Szergejt. De ezekből a jelenetekből minden alkalommal hiányzott a behódolás. Csak düh volt és hideg számítás. Kifárasztotta. Szergej azt hitte, a kapzsiság őrjíti meg — ő pedig egyszerűen figyelte, meddig hajlandó elmenni.
A biztosítás elszakadása
Az első szakasz feloldása Angelina szüleinél, a dácsán jött el, ahol tarkabarka rokonság gyűlt össze. A saslik sercegett a mangalon, füst és felmelegedett fenyőtű illata terjengett. Szergej úgy érezte, tökéletes a pillanat. A közönség felhevült, a talajt előkészítette.
— Igyunk a bizalomra! — harsogta, és felemelte a kupicát. — Amiből sajnos egyes családokban hiány van.
Kínos csend ült a levegőre. Mintha a madarak is elhallgattak volna az erdőben. Angelina, aki épp zöldséget húzott nyársra, lassan felemelte a fejét.
— Mire célzol, Szerjózsa? — kérdezte Angelina apja, Péter Iljics, szigorú ember, volt katona.
— Ugyanarra, Péter Iljics — sóhajtott Szergej színpadiasan. — Két éve vendégként élek a lányánál. Mint valami idegen. Emberileg kérem: rendezzük a vagyoni kérdéseket, hogy tudjam, férj vagyok, nem albérlő. Erre meg csak rosszindulat.
Mormogás futott végig a pavilonban. Misa bácsi helyeslően bólintott, néhány néni összesúgott. Szergej úgy érezte, közel a győzelem. Most majd a közvélemény ránehezedik, és engedni fog.
Angelina kiegyenesedett. A kezében a nyársat úgy szorította, mint egy jégcsákányt…
— Merészelsz itt, az apám előtt a házamról beszélni? — a hangja csilingelt, egyre erősebben csapott fel. — Te, aki egy ujjal sem mozdultál, hogy megdolgozz ezért a házért?!
— Gelya, nyugodj meg! — mordult rá Szergej, érezve a támogatást maga mögött. — Az emberek néznek!
— Nézzenek csak! Elment az eszed?! — üvöltötte, és felborította a páccal teli tálat. A lé Szergej nadrágjára fröccsent. — Takarodj!
A rokonok morajlani kezdtek. Megoszlottak a vélemények.
— Kislányom, hát… lehet, hogy igaza van… — kezdte bizonytalanul valaki.
És akkor felállt Kszenyija. Szergej győzedelmesen mosolygott a nővérére, döntő, oldalról érkező sortüzet várva. Kszenyija ránézett a bátyjára, az önelégült arcára, a pácfoltra, és Angelinára, akinek a dühe olyan volt, mint egy elemi csapás.
— Te hülye vagy, Szerjózsa — mondta Kszenyija tisztán, érthetően.
Szergej mosolya lecsúszott az arcáról, mint a rosszul felragasztott tapéta.
— Kszjusa? Te meg mit…
— Készre jössz haza, mindent megkapsz — vágta oda a nővére keményen. — A fizetésed a játékaidra megy. Angelina tartja fenn a háztartást. És te még mersz a részesedésről beszélni? A helyében én már egy éve kidobtalak volna. Legyen már benned egy kis szégyen! Ez pofátlanság, öcsém… határtalan pofátlanság.
Szergej ott állt, mintha leköpték volna. A legnagyobb aduja ellene fordult. Angelina kifújta a levegőt. A „hisztije” egy pillanat alatt megszűnt — a helyét a ragadozó jeges nyugalma vette át.
— Köszönöm, Kszjusa — mondta halkan. Aztán a férjéhez fordult. — Hallottad? A téma lezárva. Még egy szó a lakásról — és repülsz.
Szergej maradt. De ez már a vég kezdete volt.
4. rész: Élet a párkányon
A következő két hónap hidegháborús üzemmódban telt. Szergej a lakásban élt, de úgy érezte magát, mint egy diverzáns az ellenség hátországában. Angelina nem dobta ki — ő ezt tévesen gyengeségnek vette, félelemnek attól, hogy egyedül marad. „Zajong egyet, aztán megnyugszik” — gondolta, nyalogatva a sebeit és gyűjtögetve a dühét.
A lakásban furcsa rend lett. Angelina rövid, parancsszerű mondatokban beszélt hozzá.
— Vegyél kenyeret.
— Vidd le a szemetet.
— Ehhez ne nyúlj.
Figyelt. Az ipari alpinista munka megtanította a legfontosabbra: nem szabad pánikba esni, ha az ember szakadék fölött lóg — de ellazulni sem szabad. Látta, ahogy Szergejben forr a megalázottság, keveredve a visszavágás vágyával. Elkezdett későn hazajárni, gyakrabban találkozott a barátaival a garázsoknál.
Angelina tudta: nem nyugodott bele. Az ilyen ember nem érti a „nem”-et; csak az erőt érti. A hirtelen dühkitörései — amikor Szergej ott hagyta a koszos edényt, vagy nem kapcsolta le a villanyt — éberen tartották. Félt tőle… de ez a félelem nem tiszteletet szült, hanem gyűlöletet.
Egyik este Szergej pityókásan esett haza.
— Képzeld, prémiumot kaptam — mordult oda, és belehuppant a fotelbe.
— Ügyes vagy — vetette oda Angelina, fel sem nézve a laptopjából. — A rezsire félreteszel belőle?
— Neked sose elég! — robbant ki belőle hirtelen, de rögtön el is hallgatott, amikor találkozott a nő súlyos pillantásával.
— Mit mondtál? — Angelina felállt. Lassan. Fenyegetően.
— Semmit — morogta, félrenézve. — Félreteszek.
Azt hitte, ő irányít, csak kivárja a pillanatot. Nem értette, hogy Angelina már régen elvágta a biztosítást — ő pedig csak a tehetetlenség lendületén lóg még.
5. rész: Zuhanás
A belügyi dolgozók napja alkalmából rendezett céges ünnepség egy luxust mímelő étteremben volt: aranyozás a stukkón, nehéz függönyök, kristály. Szergej ragaszkodott hozzá, hogy Angelina vele menjen. Meg akarta mutatni a státuszát: szép feleség, siker.
Az est közepe felé az alkohol meglazította a nyelveket. Szergej a kollégái és azok feleségei között ült. Angelina mellette unatkozott, lassan kortyolgatta a gyümölcslevet. Idegen volt számára ez a világ: váll-lapok, kis hatalmak, pitiáner fölény.
Vadim, az a barát, akinek a születésnapját ünnepelték, hangosan kérdezte:
— Na, Szerjóga, hogy áll a felújítás? Megvan már az erkély?
Szergej, kipirulva, kigombolt inggallérral elvigyorodott. Felbőszült benne a régi sérelem, megszorozva az itallal. Elfelejtette a tiltást. Panaszkodni akart, együttérzést begyűjteni, és szavakkal legalább megmutatni, ki az úr otthon.
— Ugyan, milyen felújítás… — jelentette ki hangosan, hogy a szomszéd asztalnál is hallják. — Az enyém még egy fillérért is megfojtaná magát. Mondom neki: fektessünk bele, csináljuk meg — ő meg befogja a részesedést. Úgy élek, mint valami beköltözött vő. A nők ma… mindent maguk alá húznak. Semmi bizalom a férj iránt. A kapzsiság, fiúk… az bűn.
Az asztalnál megült a csend. Néhány feleség összenézett. Vadim krákogott.
— Ezt nem kellett volna, Szeryij…
Angelina lassan letette a szalvétát az asztalra. Odabent nem volt sem hőség, sem remegés. Csak tökéletes, kristálytiszta hideg. A számítás véget ért. A képlet összeállt.
Felállt. A szék csikordult a parkettán, mint egy lövés. Szergej, észrevéve a mozdulatot, homályos, részeg tekintettel felnézett rá.
— Mi van, csípi az igazság a szemed? — vigyorgott részegen. — Mondd el nekik, hogy te…
A pofon hangja még a zenét is elnyomta. Nem nőies csapás volt, hanem nehéz, célzott ütés — egy munkáskéz ütése, amely köteleket cipel, karabinereket húz, és tudja, mennyit bír a test. Szergej feje félrebillent, az arcán azonnal vörös csík duzzadt fel.
Angelina nem kiabált. Nem sírt. A férfi füléhez hajolt — úgy, hogy mindenki hallja a közelben.
— Nem beköltözött vő vagy, Szerjózsa. Élősködő vagy. És a karanténod lejárt. Gyáva.
Kiegyenesedett, felkapta a táskáját, és hátranézés nélkül elindult a kijárat felé. A léptei kemények voltak. Senki nem merte megállítani.
Szergej ott maradt, megszégyenítve, a kollégák tekintete alatt, amelyben nem együttérzés volt, hanem undor és megvetés. Megpróbálta viccre venni:
— Na, ez aztán… tűz-asszony…
De senki sem nevetett.
Késő este, bizonytalan léptekkel hazabotorkálva Szergej sokáig kínlódott a kulccsal. A zár nem engedett. Káromkodott, belerúgott az ajtóba, csengetett. Csend.
Még egyszer csengetett. Aztán újra. A fülét az ajtónak támasztotta. Belülről nem jött semmi hang. A telefon pittyent: üzenet. Előkotorta engedetlen ujjaival. Angelina üzenete volt. Egyetlen fotó.
A fotón fekete szemeteszsákok — szépen, rendben egymás mellé rakva — a szülei házának bejáratánál, a város másik végén. És egy rövid felirat: „A TIÉD. VIDD.”
Szergej nem akarta elhinni. Rángatta a kilincset, ököllel verte az ajtót, ordított:
— Gelya! Nyisd ki! Nincs jogod hozzá! Ez az én lakásom is! Én ott laktam!
A szomszéd ajtaja résnyire kinyílt. Egy termetes férfi nézett ki — az, akivel Angelina néha együtt cigizett a lépcsőházban.
— Hé, volt férj — mondta nyugodtan. — Húzz innen. Fél órája riasztotta a biztonságiakat. Mindjárt jön a járőr, kapsz még mellé.
— Miféle biztonságiakat? Ide be vagyok jelentve! — visította Szergej.
— Aha… és ebben te biztos vagy? — vigyorgott a szomszéd.
És akkor hirtelen mindent megértett. Angelina tegnap nem hisztizett, ma nem feledkezett meg róla. Készült. Pont arra a pillanatra várt, amikor a ideiglenes bejelentése lejár — hogy törvényesen, per és cirkusz nélkül hajítsa ki, abban a másodpercben, amikor a tanúk előtt megmutatja a rothadt igazi arcát.
Angelina dühe nem érzelem volt.
Elterelő manőver volt.
Szergej a lépcsőház kövén ült — közlekedésrendész, aki a hatalomhoz szokott — és megértette, hogy semmije nem maradt. Se feleség, se lakás, se hírnév. Odalent, az udvar sötétjében várták a zsákok a holmijával — és a hosszú út a szüleihez, ahol a negyvenedik küszöbön egy kinyitható tábori ágyon kell majd aludnia.
És valahol magasan, a 19. emeleten Angelina teát ivott, a éjszakai várost nézte. Szél nem volt. Csak csend — és szabadság.
A félelem eltűnt.
Csak a magasság maradt.
